Nem szeretne kiszolgáltatott lenni.

Makai Attila 2008-ig kamionsofőrként dolgozott, majd a túl sok ülés miatt a Buerger-kór (hajszálerek elzáródása) áldozata lett, és elveszítette mindkét lábát.

Az amputáció után nehéz időszak következett, hónapokig a lakásból sem akart kimenni, egy évig pszichológushoz járt. Majd úgy érezte, még fiatal ahhoz, hogy így éljen tovább. Nyitni kezdett a világra és új szakmát tanult, hidegburkoló lett.

Ma már napi 8-10 órát dolgozik, élvezettel. Burkolással foglalkozik, mindent ő csinál, segítség nélkül. Attila arról is mesélt, hogy mi a legnagyobb álma és hogy mi az az egy dolog, ami hiányzik neki a régi életéből.

Az Attilával készült videóriportot itt érheti el.

Sok megbízó meglepődik azon, hogy mennyire önállóan képes dolgozni. Az első sokk után általában feltesznek neki néhány keresztkérdést arról, hogy el tudja-e végezni a munkát, de mindig megnyugtatja őket: nem jelent akadályt, hogy lábak nélkül dolgozik.

„Nehéz, de amikor alkotsz valamit és az embereknek tetszik, nekem az jó érzés. Hogy valamit átadok és elégedettek a munkámmal. És nekem ez minden nap motiváló” – vélekedett szakmájáról Attila.

„Amikor idejöttem, kérdezték, a lépcsőn hogy fogok felmenni? Mert lift nincs. Megmutattam, csak lestek” – mesélte az egyik esetet.

10 év alatt eddig mindössze kétszer mondtak vissza megrendelést az egészségi állapota miatt.

Volt olyan, hogy megbeszéltünk egy meetinget, másnap 8 órára. És mondtam a feleségemnek, hogy nem is tudom hogyan valahogy mégis kéne közölni a megbízóval az állapotomat, ez nem olyan dolog, amit el tudok titkolni. Írtam egy üzenetet, hogy mi van velem, annyit írt vissza, hogy »köszönöm szépen, a holnapi nap nem aktuális«. Akkor egy kicsit rosszul esett, meg volt egy másik ilyen eset

– idézte fel.

Egyetlen dolog hiányzik neki: a kamionozás.

Sofőrként szinte az egész világot bejárta, rajongott a munkájáért. Ennek ellenére nem kesereg azon, hogy nem vezethet többé teherautót, szép korszak volt, de lezárta.

„Nagyon nehéz, mai napig, amikor egy olyan autót látok, amivel dolgoztam, összeszorul a szívem, hogy bár én lehetnék azon. Nekem ez gyerekkori álmom volt és máig rajongok a nagy autókért. Persze, hogy fájt, amikor abba kellett hagynom. De ez van, nem élhetünk a múltban” – tette hozzá.

Nem is élhet a múltban, hiszen tartalmas a jelene és a jövő is annak ígérkezik: 7 éves fia, Gergő munka után a házuk ajtajában várja őt. Attila minden nap hajnal 4-kor kel, és van, hogy csak este ér haza. De mindennap igyekszik játszani a fiával. Azt szeretné, ha kisfia semmilyen játékból sem maradna ki miatta, legyen ez akár az apával közös focizás.

Feleségével, Lillával 11 éve ismerik egymást, 2014-ben házasodtak össze, párjának azonban az esküvő előtt volt egy feltétele. Attila megígérte neki, hogy az oltár elé nem kerekesszékkel, hanem műlábakon és két bottal fogja kísérni. Sokat gyakorolt a pillanatig, de minden aggódása ellenére, sikerült.

Legnagyobb álma, hogy felnevelhesse kisfiát.

„Gergő még kicsi, 7 éves és én szeretném, látni, ahogy elindul az útján. Nyilván nem fogom 50 évig ezt csinálni, de akkor kitalálok valami mást, de akkor is azt szeretném, hogy a kisfiamat fölneveljem. Amit akartam, azt elértem, mindent” – tette hozzá.

Attila boldog és elégedett, de fontos neki, hogy bizonyítsa: nem szorul senki segítségére és szinte mindent képes egyedül megoldani. A tetőre azért nem mászna fel, de nem akarja, hogy bárki kiszolgáltatottnak lássa őt. És persze azokat szeretné inspirálni, akik hozzá hasonló helyzetben vannak, és kevésbé hisznek abban, hogy az amputáció után is lehet majdnem teljes életet élni.

Forrás: rtl.hu/fókusz