Szívszorító történet.

Kun Orsolya a nőiváltó.hu, Az Én történetem című rovatában osztotta meg történetet:

Csonka családban nőtt fel, így testvérével és apukájával erősebb kötelék alakult ki az átlagosnál. Majd amikor kismama lett, az édesapja súlyos betegen kómába esett, ezért évekig küzdöttek a gyógyulásáért testvérével.

Írása az otthonápolás nehézségeiről, a családi kötelékek emberfeletti erejéről és a láthatatlan hősökről szól.

Történetét változtatás nélkül közöljük:

” Ha az ember csonka családban nő fel, és csak egy szülőre számíthat, a kötelék talán az átlagosnál is szorosabb lesz, és kimondatlanul is kialakul valamiféle véd és dacszövetség. Én legalábbis mindig így éreztem. Édesapám, a húgom és én csak egymásra számíthattunk, a legnehezebb, legszegényebb időszakokban is, amikor apu azt sem tudta, mit tesz elénk az asztalra másnap, és milyen cipőben fogunk télen járni a rongyosra koptatott őszi pár helyett. Apu betegségekor is egy emberként álltunk mellette.

Túlzás nélkül mondhatom, túléltük együtt a legkilátástalanabb helyzeteket is, így amikor apu beteg lett, nem volt kérdés, hogy összezárunk, és segítünk neki felépülni. Azt azonban nem gondoltuk, hogy a helyzet annyira súlyos lesz, hogy apu éber kómába kerül, és szinte a halálból kell visszahoznunk.

Kismama voltam, és az intenzív előtt omlottam össze, amikor az orvos közölte, hogy nem hiszi, hogy édesapám meg fogja ismeri az unokáját. Akkor még nem volt pocakom. 5 hónappal később, mikor kihozhattuk a kórházból, már a 8. hónapban jártam. Addigra az egész idegosztály jó ismerősként köszöntött, és mindent tudott a pocakomban növekvő kislányról.

Aput karácsony előtt hoztuk ki, és nálunk helyeztük el a vendégszobában, a húgom pedig szinte minden nap feljárt. Ketten próbáltuk gondozni.

Közel 5 hónapos fekvés után felfekvések garmadájával néztünk szembe, amelyek rettenetesen fájdalmasak voltak, állandó kötözést, fertőtlenítést igényeltek. Apu feneke szinte eltűnt, hatalmas gennyes seb tátongott a helyén, mégsem ez volt a legrosszabb, amivel szembe kellett néznünk.

Rettenetesen sokat fogyott, mivel csak pépes étel jutott a szervezetébe egy csövön, úgynevezett gyomorszondán keresztül. Olyan volt 54 évesen, mint egy csontváz… az arca nagyon öreg lett, szinte fel sem ismertük.

Kezdetben pislogással beszélgettünk: egy nagy pislogás igen-két pislogás nem. Később kiderült, apunak erős és tartós kettős látása van, ami már sosem fog helyre jönni, és a pislogós időszakokban többnyire nem is volt igazán magánál. Inkább csak mi képzeltük, hogy kommunikálunk, ez adott némi reményt. Amire nagyon nagy szükségünk volt, különben nem tudtuk volna ellátni.

A nyálát nem tudta nyelni, állandóan csorgott végig az állán, és folyamatosan szívni kellett a torkából is. Végül gége kanült kapott, emiatt az esetleges beszéd lehetősége teljesen megszűnt egy időre. (Később ezt leragasztottuk, majd hosszú hetek múlva kivetettük.) Természetesen állandóan mozgattuk, forgattuk, pelenkáztuk, ami az egyre növekvő pocakommal komoly kihívást jelentett.

Aki nem volt még ilyen helyzetben, el sem tudja képzelni, mennyi mindent kell csinálni egy ember mellett aki mozgásra képtelen. Tényleg 24 órás munkát igényel.

Az apróbb dolgoktól kezdve, mint amilyen az orrvakarás, evés, a mozgatáson, tisztításon, kötözésen át a nyálszívásig leírni is lehetetlen a sok feladatot. Az izmok a hosszú fekvés alatt teljesen elsorvadnak, még a fej elfordítása sem megy, nemhogy felemelni a kezet, a lábat, vagy felülni. Minden izmot újra kell erősíteni, ami nagyon sok és nagyon kemény munkát igényel.

Hetekig csak azt gyakoroltuk, hogyan fordítsa apu a fejét jobbról balra.

Apunak lefittyedt a lábfeje, bizonyos inak megrövidültek, folyamatosan feszítettük hátra, hogy kicsit javuljon a helyzet. Őrültebbnél őrültebb dolgokat találtunk ki, amivel megkönnyíthetjük önmagunk dolgát és apu helyzetét, miközben a testvérem dolgozni, én meg terhesgondozásra jártam.

Minden percünket, energiánkat apura fordítottuk. Emlékszem mindezek mellett mekkora trauma volt, amikor egy este édesapám megkérdezte, ki vagyok én, és ő miért fekszik az utcán…

Pedig ott volt a meleg szobában. Nem ismert meg. Azt hittem megzavarodom a rettegéstől. Megbirkózni a rengeteg munkával a beteg mellett, s közben azon aggódni, egyáltalán ép eszű maradt-e, borzalmas volt.

Minden nap imádkoztam: nem számít, ha kerekesszékben marad, de legyen tiszta a tudata!
Nem adtuk fel, a húgommal felváltva ápoltuk, gondoztuk. Azután is, hogy megszültem. Emlékszem több alkalomra, amikor egymás közelében feküdt a kislányom és apukám, és én felváltva pelenkáztam, meg tornáztattam őket.

Hosszú, kétségbeesett hetek teltek el, mire jöttek az első, reményt adó sikerek.

Apu kicsit felemelte a kezét! Aztán már a szájához tudta csúsztatni, később az orrát is meg tudta vakarni. Kivetethettük a gyomorszondát, kikerült a gégekanül. Sírtam, mikor apu először suttogott, és amikor először meg bírta tartani a saját kezében a kislányom.

Emberfeletti kitartással újra megtanult felülni, s aztán segítséggel fel is állni. A kicsivel együtt tanultak meg mászni, és – másfél év munka után -, majdnem egyszerre tették meg az első önálló lépéseket is.

Apu 4 év után jutott el arra a szintre, hogy járókerettel, de önállóan tudott járni hosszabb távokat is, és magáról tökéletesen tudott gondoskodni. Bár a lábfejét csapta még nagyon sokáig, mert az inak nem jöttek helyre, a térde is hátra bicsaklott járás közben és erős maradt a kettős látása is, ami miatt az egyik szemét többnyire csukva tartotta, végül lassú, de teljes életet tudott élni. És él ma is.

Nem tudom szavakkal leírni azt a borzasztó nagy erőt és sok munkát, ami ahhoz kell, hogy egy ember több hónapnyi kóma vagy súlyos agysérülés után felálljon. De az erő nem csak neki kell, erő kell a családnak is, amelyik támogatja a gyógyulásban.

Nekünk szerencsénk volt, mert épp kismama voltam, így ott tudtam lenni, mikor a testvérem dolgozott, és a párom is rengeteget segített. Nem estünk ki a munkából.

Ám azoknak, akiknél erre nincs lehetőség, a pénztelenséggel, anyagi nehézségekkel is meg kell küzdeniük. És sok esetben nem csak egy-két évről van szó, mint ahogy nálunk.

Kitartást kívánok mindenkinek, aki otthon ápol. Remélem egy nap eljön az az idő, mikor a munka, amit emberfeletti erővel végeznek, nem marad észrevétlen. „

Forrás: noivalto.hu

Fotó: illusztáció