Énünk egy része is velük megy.

Bármennyire is függetlennek tartjuk magunkat, igazán senki nincs felkészülve a szülei elvesztésére. Szüleink halálával mindent elveszítünk abból, amit közösen éltünk át.

Már nem lehetünk azok az örök gyerekek, akik oly sokáig csak a szüleink ölében leltünk igazi megnyugvásra, és meg kell tanulnunk élni az örök vágyakozással, hogy viszont láthassuk őket.

Elveszítjük azt a feltétel nélküli szeretetet is, amely a legnagyobb bátorítást jelentette számunkra.

Az életünk így sokkal nehezebbnek érződik.

Amikor elveszítjük őket, ez a béke és biztonság, egy csapásra válik semmivé. Hiszen a szüleink azok, akik ablakot nyitottak a világra, és megmutatták a bizalom, a szeretet és a barátság jelentését. Ők az első igazi legjobb barátaink, akik még akkor is velünk lesznek, ha az egész világ ellenünk fordul.

A legszomorúbb dolog, amit nehéz elfogadni, hogy már soha többet nem látjuk őket. És mindezek ellenére, sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni azt a tényt, hogy előbb utóbb eljön az elválás pillanata számunkra is.

Szeretteink halálát szinte lehetetlen elfogadni, különösen akkor, ha hirtelen jön, például egy baleset okozza, mert azt érezzük, hogy túl korán távoztak, és még annyi mindent át szerettünk volna élni velük.

Amikor a szüleink vagy nagyszüleink elmennek, velük veszítjük el életünk legszebb részét is.

Ezért kell a lehető leginkább kihasználni a velük együtt töltött időt. Tartózkodjunk az önzőség- és a tiszteletlenségtől, és mondjunk köszönetet mindazért, amit értünk tettek.

Szüleink felneveltek, és a legtöbbet tették értünk, és ugyancsak ők azok az emberek, akik a legjobban szeretnek bennünket.

Örülnünk kell a velük töltött időnek, hogy amikor eljön az elválás pillanata, könnyeink a hiányukra vonatkozzanak, és ne az elkésett megbánásra.

Forrás: Filantropikum.com